Bátran elmondhatom azt bárki fiának, hogy a magyar virtus sok neves mozzanata feltámadt azokban a napokban, amikor csapatainkkal az Őrség felé vettük az irányt. A terv az volt, hogy egy hétvége alatt annyi várat hajtunk uralmunk alá, amennyit nem szégyellünk. Erre minden esélyünk meg is volt, hiszen egyrészt Dóri kedves felajánlással biztosította szállásunkat, Máté pedig a pontos haditervet.
Volt tehát táborhely, és volt terv is, ami viszont nem volt egyszerű: a kettőt egy helyszínen össze kellett hozni.
A támadás két fronton indult meg, és mindkét sereg nem várt akadályokba ütközött.
Máté Hadbíró Uram vezetésével, úgy is, mint előőrs indult el Dóri és Bence, akik így hárman a jelentések szerint gond nélkül eljutottak Lepsény határába. Ott azonban Élelmezési Hadbiztos Asszonyomnak eszébe ötlött, hogy a két napja pácolódó vadhúsra rákérdezzen. Cirkalmas magyar szóvirág hagyta el Bence Uram száját! Az biz’ otthon maradt. De sebaj, fordulat vissza Pestre, plusz 150 km kutyafüle, amit a többiek nevében is a későbbiek miatt ezúton szintén megköszönök!
Élelemmel nem volt gondja a másik csapatnak, Zsuzsanna grófnőnek, Bettina Várhölgynek, Pöntye Íjászmester Uramnak és jómagamnak. A budaőrsi hadtáp-elosztóban több napra való ellátmányt sikerült még idejében felhalmozni, és mivel még magunkhoz vettünk egy kis újvilágbeli műanyag eleséget is, így vidáman telt az út, főleg a hátsó ülésen letanyázó Zsuzsinak és Pöntyének, akik édesdeden elszenderedtek.
Két gond volt: az egyik, hogy vacak az autós térképem, és pont ott ér véget, ahol az M7-es autópálya is, ráadásul az oldalak is rossz helyen vannak felvágva. Emiatt, de természetesen igaziból azért, mert bevállalós vagyok és a vadregényesebb utakat szeretem, jóval a helyes út előtt letértünk a 75-ösre. Na itt jött a másik gond: már nagyon villogott az üzemanyag-jelző. Mivel bevállalós vagyok én bevállaltam fele tankkal az utat Pestről, ami nem is lett volna baj, de így muszáj volt egy kitérőt tenni Zalaegerszegre, másképp alhattunk volna az őzekkel.
A lényeg hogy csak sikerült megérkezni az aranyos kis házikóba. Mi kicsit jobban jártunk, mert már be volt fűtve mire jóval éjfél után befutottunk Lentibe, a főtáborba, ahol mérsékelt borozgatás után, és a térképen élethű katona-hasonmásainkkal a holnapot eltervezve, kis csapatunk nyugovóra tért.
A ránk virradó szombati nap, hadicselekedetekre alkalmasnak ígérkezett. Rövid utat követően meg is érkeztünk az első helyszínre, Lenti várához. Kicsit fura volt, mikor kiderült, hogy tegnap eljöttünk mellette este, de nem vettünk észre belőle semmit. Ennek ellenére azt kell mondanom a mostani, kissé elhanyagolt állapot ellenére kivehető, hogy egykoron egy takaros, szép kis vár állt itt, büszkén őrizve a vidéket.
Ebben valószínűleg egyet értett volna velem IV. Béla királyunk is, aki 1275-ben elvette az erősséget Buzádtól, az akkori tulajdonostól, és királyi vadászfaluvá tette a birtokot. Így mondjuk könnyű.
A királyokkal nem árt jóban lenni. Tudta is ezt Lendvai Miklós Uram, aki 1343-ban, már Nagy Lajos királytól kapta ajándékba a várat, majd öröke a Bánffy-család birtokába szállt. Eztán törökverők tanyája lett a hely, nem is sikerült az pogány hadaknak kitűzniük zászlóikat az ormokra.
Nagy reményekkel indultunk innen tovább Csákánydoroszlóra, a Batthyányiak egykori birtokára. Nem is csalódtunk, egy takaros, csendes kis falucskában egy nagyon kellemesen felújított, karbantartott kastélyra találtunk, amelynek falain belül sérült gyermekeket ápoló intézmény működik. Emiatt sajnos a kerítésen belülre nem tudtunk menni, de így is kellemes sétát tettünk a kastély körüli erdőben, majd a nyilván méltán híres focipályán is, ahol Zsuzsi, az izgalmakat fokozandó cigánykerekeket kezdett hányi.
Visszatérve a dicső múltra fontos feleleveníteni, hogy az 1525-ben a Batthyány-család birtokába került uradalom igazi végvári szerepet töltött be a század végén. 1582-ben a török meg is ostromolta az akkorra már erődítménnyé kiépített udvarházat. A kastélyt Batthyány Ferenc 1596-ban kezdte építeni.
Minekutána újra szekérre pattantunk, tovább nyomultunk észak felé, egyenesen megcélozva Ják települését, melyről mindenki tudja, hogy templomán mindig is volt kelta-kereszt (legalábbis most már Pöntye tudja, ugye?).
Azt gondolom utunk egyik fénypontja volt a híres templom és a mellette álló kápolna megtekintése. Szerencsénkre a nap is kisütött, kellemes volt az őszi délután, és mivel most nem is rohantunk sehová, szép, békés egyetértésben csalingáztunk össze-vissza, mindenki felfedezte magának a látnivalókat.
Természetesen a templomot sokszor építették át, de azért mégiscsak félelmetes dolog belegondolni, hogy már a 11. században is állt ugyanazon a dombon település, ahol most sétálgatsz. Ha a lenyűgöző kőfaragásokkal díszített főkapun belépsz, és a hajón keresztül az oltár felé haladva feltekintesz a mennyezetre, egy pár pillanatra talán sikerül átérezni, hogy egy középkori egyszerű embernek mekkora élmény lehetett egy ilyen templomba jönni pl. misére.
Magát a templomot egyébként 1214-ben kezdték építeni, amikor a Ják nembeli Márton comes Szent György tiszteletére megalapította az apátságot. 1331-ben már ötven szerzetes élt a jáki monostorban, ami később túlélte a török dúlást, 1562-ben mégis elhagyták.
Mivel az idő vészesen telt, ezért csak ott kellett hagyni az építményt, és meglátogattuk a Batthyányak családi kastélyát, mely Körmenden található. Az épületegyüttes nagyon szép és grandiózus, csak sajnos az jut az ember eszébe, hogy miért nincs pénz rendesen felújítani és rendbe szedni. Fura szobrok díszítették az udvart, és már az épületbe belépve egyből 800 forint lett volna hogy beljebb jussunk, de ennek ellenére kellemes a látvány. Érdemes az embernek kis fantáziával elképzelnie, hogyan is működhetett fénykorában a kastély, és milyen lehetett konflison felhajtani a murvás feljárón a kapuhoz.
Körmenden megtudhattuk még ezen a délután, hogy a lepényburger, jobb, mint a hamburger. Mindezt a tudást egy helyi étteremben szedtük fel, ahol jól megérdemelt pihenőnket eltöltöttük.
Szombati utolsó várunk Egervár volt, melynek területén már az Árpád-kor, közelebbről a tatárjárás után őrség állt. A 14. század során elpusztult eredeti vár helyén csak a 15-16. sz. fordulóján készült el az új erődítmény. Ennek északi falát később lebontották, és ami megmaradt, na azt láttuk nagyjából mi is. Azaz egy U alakú várkastélyt, négy sarkában négy bástyával, a belső udvaron pedig csinos árkádsorokkal minden oldalon.
Sajnos a várat zárva találtuk. Ennek ellenére, vagy éppen ezért páran mégis megnézték belülről, hiszen csapatunk vékony és alultáplált tagjai éppen befértek a kerítés rácsain. Nem mellékesen hadunkhoz ekkor csatlakozott harci szekerével Nagy Zászlós Várvédő Ákos Uram is.
Hazatérés előtt még megnéztünk pár kergetődző bivalyt, majd megtértünk esti szállásunkra, ahol a nagy utat bejárt vadas perkelt bográcsban történő elkészítésére fordítottuk az este nagy részét. Kitartóak voltunk bár erősen esett és hideg is volt. Némi bor és pálinka segített persze. De kellemes eledelt szerzett ez este, s lett kedves embereknek jelleme teljesen telt. Ezzel ezen emberek elcsendesedtek, s merre tekeregtek, s be-belestek, feledhetetlen tettek lettek.
Másnap első állomásként hadjáratunk egyik csúcspontjára érkeztünk, név szerint a balatonszentgyörgyi Csillagvárba. Az előző napon sok elhanyagolt, és zárt helyszínen jártunk, itt azonban egy remekül karban tartott, a világon egyedülálló csillag-alaprajzú helyőrségi várat, körülötte pedig magyar hagyományokat őrző állatparkot, népi jellegű fafaragványokat és használati tárgyakat bemutató szabadtéri interaktív „múzeumot” találtunk. Lehetőség volt íjászkodni, csillagot dobni, malacot kergetni, a várban pedig élethű bábuk mutatták be a vári életet, a konyhától a mellékhelyiségekig. Mondjuk a vár alagsorában található macigyűjteményt kevésbé értettük.
A park fogadójában egy pazar ebédet is magunkhoz tudtunk venni, majd miután majdnem sikeresen ránk sóztak egy amúgy aranyos macskakölköt, feltöltődve távoztunk utazásaink utolsó állomása, Kereki és a Fejérkői-vár felé.
Itt először nem akartam hinni a szememnek, mivel a romhoz, túlzás nélkül, egy legalább 70 fokban emelkedő, sáros erdei lejtő vezetett fel. Én Pöntyével jóval a többiek után vágtam csak neki, így persze utolsó előttiként értem fel, de megérte. Végre ki tudtuk tűzni a várfokra a Hidegfront zászlaját annak jeleként, hogy az Őrséget és Zala vármegyét méltán és derekasan uralmunk alá hajtottuk. A pazar panoráma mellett igazi élmény volt, hogy Ákossal végre igazából lehetett bajvívást is gyakorolni, pont mielőtt öles fákat kezdett el a dombról lehajigálni a fák közé.
A várdomb alján kis csapatunk elköszönt egymástól és három részre oszolva visszaindult Király Urunk Székesfővárosa felé. Ezúttal köszönöm meg a hétvégét ismét Dórinak, Máténak és Bencének, akik a szervezés nagy részét vállukra vették. Szintén köszönöm minden más résztvevőnek is, nagyon jól éreztem magam!
A Vártúra sorozat hamarosan folytatódik!
Gabi
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése