2009. szeptember 13., vasárnap

Földet érve egy új világban

Átéltél már olyasmit, amit 10 éve magadnak sem hittél volna el? Van olyan dolog a világon, ami még a mai gyorsuló napokban is újra tinédzserré változtat? Nos, van szerencsém elmondani: nekem még akad ilyen!

Hányan leszünk, hányan leszünk? 30.000-en leszünk! Ezt már napokkal a meccs előtt tudni lehetett. Persze ez egy "hazai" meccs volt és persze idézőjelesen, hiszen újra a Puskásban játszottunk és újra BL-csoportkör előtt utolsó meccset.

Harmadjára mentem Loki meccsre a Puskásba, és egy vesztett kupadöntő (hát igen a meleg megnyomta a fiúket ugye), és egy kifejezetten emléknélküli gálameccs (Manchester United) után most úgy éreztem, hogy ez a nap csakis szépen érhet véget.

Szerda, így munkanap, és én végig azon gondolkodtam, hogy nem érzek semmi különöset. Furcsa volt, mert tudtam hogy nekem most valami nagy lázban kellene égni, izgulva gondolni a ma estére, ahogy az normális. De valahogy ez nem volt meg.
Hazagurultam délután ahogy szoktam, és akkor már útközben kaptam az első, szokásos telefont: "Hol vagy máááár?".

Most szinte tényleg berúgtam az ajtót, és csak utólag visszagondolva jut eszembe hogy ordítozva öltöztem át. Semmi értelmes, csak artikulálatlan hörgéseket hallattam.

Én eddig egy alkalommal láttam "idegen" várost piros fehérbe öltözni. Ez Bruges volt, aminek gyönyörű utcáin öt éve mindenütt Loki sálak, piros pólók, mezek hullámzottak, és ahol még késő este is a helyiekkel együtt folyt az ünnep.


Most az 56-osok terén, a parkolókban lehetett először meglátni a földiket, majd ahogy a Dürer-kert közelébe értem, már egyre több, ám korábbról ismerős, artikulálatlan hörgés vegyült a könnyed, késő nyári ligeti délutánba.


Én azt szeretem, amikor bemegyek egy helyre, és ismerős arcok fogadnak. Kissé ittas pillantások merednek felém, vigyorognak mikor megismernek, és visznek a pult felé. Nem nehéz kitalálni, ez most ilyen volt. Naná, majd pont ezen csúszik el egy ilyen nap. A fene tudja végül ki hogyan kerül oda, de ott vannak egyszerre, mindenfelől megy a duma, a poharak. Elkezd ütemben rogyadozni a térd, és valakiből kitör a feszültség. Heves karmozdulatok kíséretében elkezd szólni az első dal. Amihez aztán sokan, ismerősök és ismeretlenek is csatlakoznak. (Még ránk is szóltak, hogy a szomszédban dübörgő ordenáré rockkoncertet zavarja a hangoskodás).
Aztán már bizonytalan út a Stefánián át a pénztárakhoz, lassú bejutás, helykeresés, székfoglaló hangoskodás. És valami, amit mindig is álmom volt látni: a kezdőkörben kerek Bajnokok-Ligája molinót lengetnek, a csillagos fekete-fehéret! Huhuuujjjj!
Most már nem kétség, és akármilyen jók is a bolgárok mindenki tudja a stadionban: néhány óra múlva egy új világban érünk földet!
Úgy tűnik, ebben a sorozatban "hazai" pályán fehérben játszunk. De nem gond, ha ez kell hozzá. Mindenki látta azóta a meccset, mindenki látta a gólokat. Nincs mese, a Bajnokok Ligájába jutott a Debrecen.
Az mindeképpen érdekes, hogy most tudatosult bennem egy régi sejtésem: a helyszínen mindig más egy meccs, mint a tévében. A statisztikák és az azóta visszanézett összefoglalók alapján a bolgárok sokkal többet nyomtak, lőttek, brusztoltak jobban is játszottak talán. Nos, ebből a helyszínen semmit nem lehetett érzékelni.
Most valóban olyan volt, mintha hazai pályán játszanánk (vagy csak hozzászoktam a fővároshoz?).
Nagyon sokan voltunk, most tényleg hömpölyögtünk a Keleti pályaudvarig. Reméljük még három alkalommal meg fogjuk tenni ezen az őszön, és hogy megint mindenki itt lesz, azok is akik most nem tudtak eljönni. Most már tudjuk hogyan kell ezt csinálni!

Nem volt meg az a "nagy" érzésem egész nap. Valahogy utána sem. Csak olyan természetes, olyan jó volt. Szép volt fiúk!


Nincsenek megjegyzések: