2010. február 3., szerda

Macik - Jégveled In memoriam - Jegyzet

Az egyszeri szurkoló ha kimegy a hokimeccsre, egy új világban találja magát. A mértékletes alkoholfogyasztásnak azonban megvan az az előnye, hogy az ember lekerekített formákban szemléli a világot, minden és mindenki kerek, gömbölyded és gömbölyű és az emlékek is harmonikusabban kúsznak elő az emlékezetből. A mértéktelen alkoholfogyasztásnak is megvan ez a kerekség előnye, viszont a fogyasztás ezen formája háromdimenziós formákat képez: fekete lyukakat. Az alábbiakat éppezért emlékezetből írom le, ha valaki szerint máshogy voltak, nyugodtan javítson ki. Mindenesetre igazán jól sikerült nagy közös idegenbeli túra volt az első fehérvári kiruccanás. Aki nem volt ott, sajnálhatja.


Nagy meccs volt kilátásban vasárnap, ezért hát lementünk Danival egy kicsit kondizni meccs előtt, hogy a tónusosság meglegyen és egy kicsit szedáltan érkezzünk a fehérvái helyszínre. A helyszínre, amelyet Magyarországon a “jégkorong szentélyének” is neveznek. A presztízsmeccseknek amúgy is általában van egy minden mástól különböző hangulata, ezért már az egész vasárnap a meccs hangulatában telt, a várva várt 2 kulturesemény iránti szomjúhozással (borkostoló és jégkorongmérkőzés).

Délután 5 körül indultunk Anita jóvoltából először Tökre, hogy István borát megízlelhessük. Útközben felvettük Bakonyi Pistit is, aki a Moszkván pattant be, ahol minusz 6ban szobrozott egy 20 percet. Utána egy 5 percig nem is nagyon mondott semmit, de hálásan csillogó mosolygós szeméből megállapíthattuk, a régi magyar mondás igaz: “Jobb idebe, min’ odakü, ugyi!” Ezután megálltunk a McDrive-ban, hogy egy kis jófajta “Made in nem akarom tudni hol” alapanyaggal megvessük az ágyat, aztán uzsgyi.

Budapest és Tök között fantasztikus Máté CD-t hallgattunk az “in and out of love” “say it right” és hasonló nagy slágerekkel, közben a hőmérő leszaladt egészen minusz 14 fokig kb 3 km alatt, mire Tökre értünk István pincéjéhez. Fantasztikus, ragyogó és egyben farkasordító hideg volt, a kezem majd odafagyott István pinceajtajához nagy udvariasságomban. A pince ekkor már harmadáig tele volt pirospozsgás arcokkal, várakozásokkal. Mire megérkeztünk, már ott volt: Zsuzsi (akinek szintén nagy riszpektá), Máté, Gabi, Pöntye, Misi, István, később befutott még Feri bácsi, István apósa, és Robi ( asszem) Istvánnak rokona-ismerőse (asszem). Egész jó kis csapat verődött össze, szép lassan a borokat is elkezdtük feltérképezni. Saját kútfőből a következő sorrendre emlékszem:

1. Fehér házasítás (jó volt)

2. Fehér házasítás a barátok hordójából (Kunleányka és valami más házasítás) (igen jó volt)

3. Cserszegi fűszeres (pont jó volt)

4. Egy fehér házasítás zöld velteliniből és leánykából (erősen jó volt)

5. Rosé – kékfrankos (kellemesen jó volt)

6. Rosé – kékfrankos/kékoportó házasítás (fínomságosan jó volt)7. Vörös – kékoportó (asszem István kérlek javítsd ha szükséges) (nem emlékszem de biztos jó volt)

8. Vörös kakukktojás - ezt a másik 7 kóstolt nedű kilökte a fészekből és emlékezetemből is.

Ezt követően István apósának a javaslatára, az ő pincéjébe is átmentünk és rögtön rámentünk egy barackpálinkára, na az tényleg naggyon jó volt és már kellett is. Aztán a pincében Zsuzsi és Anita lopóból tanultak meg szívni, igaz a lopónak olyan formája volt, mint egy férfiúi büszkeségnek, de ezt ők csak később vették észre. Állítólag ezt Istvánról mintázták, de én ebben szkeptikus vagyok, mert aki ilyen bort csinál, annak nem üvegből van a lopója. Ezután még belenyaltunk a szürkebarátba és az egyedüliként nem saját szőlőből készült Savignon Blanc-ba. Jó volt, de sebaj, végül elindultunk.

Az út Tök és Fehérvár között nagyon jó hangulatban telt, Máté mínusz 15-ben is kihajolt az ablakon az autópályán, az ablakok pedig szépen, jégvirágosan és barátságosan, de határozottan elkezdtek befagyni.

Este fél kilenc előtt érkeztünk a szentélybe, nagyszerű hangulatban, gyorsan köszöntünk Dórinak és Katinak meg Mutyinak (asszem) és már szaladtunk is szurkolni! Transzparens, Jégveled, Hidegfront, Gabi „kezek!!!”, és a szokásos. Gabi egyébként olyan gyakorlatot hajtott végre a korláton, amitől először a hideg is kirázott, de aztán rájöttem, hog miért ő a vezér. Azért mert a Magyar Zoltán féle lólengés iskolában a jól bevált “Kovács” módszer szerint oktatják a fiatal magyar tornászokat: Tanár: “Hogyan nem esel le lóról fiam?” Diák: “Hát, izé a támasz ... és aztán a vándorral beállítom, és, izé....” Tanár: “Nem! Úgyhogy emeled a kezed és szurkolsz ba...eg!!!! Ülj le fiam elégtelen!”. A korláton ülve elkezdett hátracsúszni, majd háttal lefelé 2m-ről, ahogy Zsuzsival dermedve néztük, valami csoda folytán beleakadt a tenyere a korlátba, esés közben megállt és nézett fel ránk. Először azt hittem szórakozik, de miután Zsuzsival felráncigáltuk csendesen megjegyezte, hogy „bazmeg, elkaptam”.

A meccs egy gyors Maci góllal kezdődött, de mi azonnal nyomtuk a Mindent Belét, a csapat pedig rákapcsolt, olyannyira, hogy az első harmad második része már egyértelműen a mienk volt, sőt az egyenlítő gólt is megszereztük! Nagyszerű meccs volt a pályán, szünetben Bencedzővel is találkoztunk. Bencének ezúton is gratulálunk, hogy első edzői bemutatkozása ilyen sikeres lett! Fegyelmezetten irányította a csapatot, talán Fatert nem tudta megfogni, de Fater sem véletlenül lett pipa a harmadik harmadban…

A Második harmad egy rakkolós ide oda játékot mutatott, de alapvetően taktikailag fegyelmezett volt mindkét csapat. Mi pedig átmentünk a kispaddal szembe a zsűrihely fölé, Pöntye kíméletlenül nyomta a dobot: „félkézzel is ütöm vazze!” harsogta nagy boldogan, mikor negyedjére is elrepült a balos dobverő. Ilyenkor Kati néha besegített ütögetni, mi viszont rendületlenül nyomtuk amit Gabi vezényelt vagy éppen nem vezényelt. Időközben a vezetést is megszereztük, érett a nagy siker és hangulat egyre nőtt!

A harmadik harmad a maga nemében páratlan volt. A macik szinte megállás nélkül nyomtak, néha csak Alexejen, nem ritkán már csak a csodán múlt hogy nem egyenlítettek. Ez a feszültség a játékosokra is átszállt, mindkét oldalon. Nálunk Fater tudta magát legkevésbé türtőztetni, más kérdés, hogy az ő reakciója és kiállítása, már csak válasz volt a korábbiakra, de játékvezetés ezen a napon, de főleg a harmadik harmadban is finoman szólva erős kritikát hagyott maga után. Legalább 5 perccel tovább ment a játék (mondjuk a tavalyi döntőben ez eleht pont nekünk volt jó), hol futóóra volt hol nem, igazából csak idegesíti magát az ember. Végül, az óra szerint 19:03 kor (asszem) egyenlítettek a Macik, amitől mégjobban felpaprikázódott a meccs, ekkor a Macik már fölényben voltak, viszont mi egész jól tartottuk a korongot, amikor lehetett.

A lelátóra megítélésem szerint semmi panasz nem lehetett! Folyamatosan, bár kicsit szétesve, énekeltünk, sőt spontán mozgolódás is támadt a zsűribox tetején, ahonnan azért mindig becsületesen viszzamásztunk. A meccs végén elcsigázva, de mégis felemelt fejjel jött a csapat és szaloncukorral készültek nekünk megköszönni a buzdítást, nagyszerű volt ott lenni és látni a csarnokot és mindennel együtt egy jó mérkőzésen részt venni! Becsületes férfimunka volt! Szép volt fiúk!

A hazafelé út eseménytelenül telt. Éjfélre értünk, haza, még Danival egy búcsúpoharat űrítettünk, hogy aztán a meséből fölébredve egy zordabb, hidegebb, valóságosabb és munkás hétfői másnappal nézzünk szembe. Ami azzal kezdődött, hogy lekéstem a reggel 9-es meeting-et, ami az elmúlt 5 évben eddig csak egyszer történt meg...és ha már lekéstem, akkor Tibi Jean mondásával élve: “Ha már elkéstünk, késsünk el rendesen!” mottó és az erőt adó vasárnap emlékeivel együtt igyekeztem a várva várt estét elérni.

Ákosszőllősi



2 megjegyzés:

Dromosz írta...

ÓRIÁÁÁSSSIII!!!!!!
Van néhány helyreigazításom a történetben, bár szerintem teljesen felesleges. Ez így kerek! A részletekre úgyis mindenki máskép emlékszik!!!! :)))))))

sityu írta...

Jajj de finom!!!
Ákosom remek a cikk!!! Olyan mintha ilyen lett volna!!!
Tehát ilyen volt??? :))
Mi is történt? :))