Kicsit nagyképűen talán mondhatnánk, hogy Szezonnyitó Vártúrára indultunk, de ez sajnos több szempontból sem felelne meg a valóságnak. Hiszen az évadot már január 1-én és 2-án megkezdtük, ott, illetve hazafelé az oly sokat emlegetett pannonhalmi szilveszterről. Arról pedig, hogy ezen két és fél hónap alatt Sipos Máté Hadbíró urunk hány várat és templomot hódított meg saját szervezésű partizán hadjáratai során, nos arról csak a krónikák írnak, ha írnak egyáltalán…
Nemzeti ünnepünket (március 15.) kihasználva a késő délelőtti órákban Dobogókő felé vettük az irányt. Gondoltam nem is lehetne méltóbban ünnepelni népünk nagy és dicső múltját, mint az ország tényleges szívénél tett kirándulással. De ezt csak én gondoltam így. Az M3-as autópályán száguldozva Hatvan felé rá kellett döbbennem, hogy sofőrünknek más céljai vannak. Sodródtunk, mi mást tehettünk volna? Az időt addig remekül eltöltöttük Máté újabb és újabb autós baleseteinek elemzésével, és az ebből való tanúságok levonásával. A végleges tanúság pedig a következő: Máté törte össze Zsuzsi kocsiját Várurunk szülinapi sörözése után. Pont. :)
Mire első állomásunkhoz, Tarhoz érkeztünk, már egészen kezdtük megszokni a kocsiban uralkodó cukormacizást, sőt bevallom, hogy most már egy kicsit hiányzik is. Tar temploma a XIII. századtól kezdve szinte folyamatosan épült, bővült, míg mai toldozott-foltozott formáját elérte. Még a mi laikus szemünk is legalább 5 különböző korú és stílusú építési fázist fedezett fel a kápolnán, az Árpád-kori romanikától, a barokkon át, a XIX. századi klasszicizmusig. Viszont kedves, kőfallal körülvett kertben állt, látszott, hogy a lakosok szeretik a templomukat. A wikipédia szerint 95% a magyar lakosság a településen és csak a többi az etnikum, bevallom nekünk kicsit más volt az érzésünk, itt és a teljes régióban mindenhol. Megkerestük az iskolának átalakított régi kastélyt is, ami hol máshol lett volna, mint „Az Iskola uccában, hol máshol?” (valódi nevén Ady Endre utca, a szerk.), de sajnos az épület nem okozott olyan maradandó élményt, mint az útba igazító helyi lány sajátos tájékozódási dimenziója.
Viszont a következő faluban igazi gyöngyszemre bukkantunk. Mátraverebély, Nagyboldogasszony templom. Lenyűgöző tisztaságban és egységességben fennmaradt XII. századi templom, melyen nagyon jól megfigyelhető a Kárpát-medencére jellemző építészeti stíluskeveredés. A román alapokra épülő templomot a tatárjárás után a kor divatjának megfelelően gótikus stílusban építették át. Már amennyire lehetett persze, így senki se egy Kölni Dómot várjon. Szerencsére a barokk giccsparádéja javarészt elkerülte az épületet, és egyszerűségében és puritánságában maradhatott fent. Tipikus és szeretnivaló jele ennek, hogy a romanikára jellemző kis méretű, szűkös ablakok már gótikus, csúcsos záródással vannak megoldva. Több helyen is bélletes kapuk díszítik a bazilikát, a stabilitást sugárzó szárnyfalak határozottságáról és eleganciájáról már nem is beszélve.
Maconka következett, majd Bátonyterenye. Itt már azért kezdtem érezni, hogy valami komoly dolog vár ránk, és Hadbíró urunk nem véletlenül hozott minket csonka országunk ezen északi vidékére. Maconka kicsiny templomának kapuján egy kedves levélben kérték fel a helyi „Embertársakat”, hogy vigyázzanak a falu közös értékeire, mondjuk a kápolnára. Pontosabban: „Pénzt nem kérünk, csak hogy NE rongáljanak!”. Ezt sajnos a nagyvárosokba is ki kellene írni, és egyben eltörni a várost összefirkáló, identitás nélküli kamaszok kezét. A bátonyterenyei Gyürky-Solymossy kastély karbantartói szerencsére gondoskodtak hintáról a kertben, így a lányok sem maradtak felhőtlen mókázás nélkül.
Tarján, Tarján, Salgótarján. Sajnos Győzikével nem találkoztunk, de még nagyobb bánatunkra nyitott vendéglátó-ipari egységgel sem. Így kénytelenek voltunk földi szükségleteinket egy M betűs piros házikóban kielégíteni. Itt már javában fogyott a vártúrázáshoz elengedhetetlen vörösbor. Ezen a ponton jegyzem meg, hogy közfelkiáltásra a sorozatot némi borászati élvezetekkel is ki kívánjuk egészíteni, így a nógrádi régióhoz az Ikon borászat Kékfrankosát ajánlom, 2008-as évjárattal. Könnyed, jóliható, gyümölcsös, ahogy azt az Ikon boroktól megszokhattuk.
Gyors ebédünk után hamarosan már a Somoskői vár bazalt dombjára kapaszkodtunk fel, szakavatott és kiváló női sofőrünk irányításával (és ez nagy dicséret volt ám, Zsuzsi!). Akkor azt hittük, ez a végcél, így kénytelen voltunk gyorsan felbontani egy üveg Ikon Merlot-t is. Mit ne mondjak remek választás volt, eme különleges történelmű várhoz. A 2007-es évjárattal bemutatkozó dél-balatoni IKON Pince merlot-ja szép, bíbor színű bor, friss, fajtajelleges illatában sok szilva és egy csipetnyi édes fűszer. Üde, élénk savú, gyümölcsös merlot, behűtve nyári napokon is tökéletes, de kiválóan harmonizál Somoskő várának bazalt bástyáival is.
Szóval Somoskő, mint megtudtuk nevezetes a bazalt tornyairól és bazalt vízeséséről, bár ezt nem volt szerencsénk látni. Azonban menjetek fel a netre (úgyis ott lógsz most is!), és nézzétek meg. Érdemes! Azonban ez volt az egyetlen vár, amely kuruc kézre került (1703), és ott is maradt hét esztendőn keresztül. De ami a legérdekesebb, hogy itt szembesültünk vele, hogy nem Sopron az egyetlen „hűséges magyar város”. Somoskőt a trinanoni szerződés Csehszlovákiához csatolta, amit 3-4 év alatt a helyieknek sikerült módosítani, és visszaszerezni a települést. Így 1924 február 15-e óta minden évben a „Hazatérés napjaként” ünneplik a tényleges birtokbavétel évfordulóját. A GoogleEarth szerint a vár még most is szlovák oldalon van, és egy helyi tábla tanúsága szerint csak 2002 óta lehet a várat magyar oldalról is gyalogosan megközelíteni. Ami nekem furi, mert szinte bent van a faluban. Hatalmas élmény, gyönyörű kilátás, finom bor. Megéri!
Ezek után majdnem hazafelé fordultunk, de Grófkisasszonyunknak újabb perverz gondoltat támadt: ha már Somoskő ilyen bátor kis falu, akkor mi is visszahódíthatnánk egy ideiglenesen határon túlra szakadt magyar várat Várurunk dicsőségére. Mondjuk Fülek várát.
És így is lett. Észrevétlenül átsuhantunk a tótokhoz, és mire felfigyeltek volna, mi már el is vegyültünk a város közepén összegyűlt magyarok csoportjában, akik hagyományaikat tisztelve ünnepelték március 15-ét. Mit ne mondjak, szlovák szót nem hallottunk a településen.
Hangtalanul jutottunk be a várba (amire szükség is volt, mivel nem volt nálunk Euro a belépőre..), majd szaporán fotózkodtunk a szlovák címernél (az „Idősebb vagyok, mint Szlovákia” póló tényleg véletlenül volt rajtam, hiszen én Dobogókőre indultam…). Fülek vára méreteivel és kidolgozottságával méltó büszkesége a magyar végváraknak. Története kalandos és szerteágazó, továbbá elolvasható a wikipédián. Ezek után már csak egy jó sörre vágytunk, amit meg is kaptunk a helyi magyar kocsmában (forintért!). Igaz, cseh sört ittunk, de nagyon kellett már. Ahogy Máté mondta: „Megtaláltuk a helyi Ibolyát.”
Dolgunk végeztével hazafelé vettük az irányt, és jócskán besötétedett, mire fővárosunkba értünk. A nap zenei szórakoztatásáról nagyrész Ágnes Vanilla és a Csík Zenekar gondoskodott. Hazafelé még meglátogattuk Nagy „Zászlóhordozó” Ákost, de éppen gyengélkedett az egészsége, így nem tudott maradéktalanul osztozni örömünkben.
Egyszóval Ákosnak jobbulást, Várurunknak dicsőséget, és megvan az első határon túli sikeres ostrom! Vivát, Vivát, Vivát!
Varga N. Dániel, Hadmérnök
Nemzeti ünnepünket (március 15.) kihasználva a késő délelőtti órákban Dobogókő felé vettük az irányt. Gondoltam nem is lehetne méltóbban ünnepelni népünk nagy és dicső múltját, mint az ország tényleges szívénél tett kirándulással. De ezt csak én gondoltam így. Az M3-as autópályán száguldozva Hatvan felé rá kellett döbbennem, hogy sofőrünknek más céljai vannak. Sodródtunk, mi mást tehettünk volna? Az időt addig remekül eltöltöttük Máté újabb és újabb autós baleseteinek elemzésével, és az ebből való tanúságok levonásával. A végleges tanúság pedig a következő: Máté törte össze Zsuzsi kocsiját Várurunk szülinapi sörözése után. Pont. :)
Mire első állomásunkhoz, Tarhoz érkeztünk, már egészen kezdtük megszokni a kocsiban uralkodó cukormacizást, sőt bevallom, hogy most már egy kicsit hiányzik is. Tar temploma a XIII. századtól kezdve szinte folyamatosan épült, bővült, míg mai toldozott-foltozott formáját elérte. Még a mi laikus szemünk is legalább 5 különböző korú és stílusú építési fázist fedezett fel a kápolnán, az Árpád-kori romanikától, a barokkon át, a XIX. századi klasszicizmusig. Viszont kedves, kőfallal körülvett kertben állt, látszott, hogy a lakosok szeretik a templomukat. A wikipédia szerint 95% a magyar lakosság a településen és csak a többi az etnikum, bevallom nekünk kicsit más volt az érzésünk, itt és a teljes régióban mindenhol. Megkerestük az iskolának átalakított régi kastélyt is, ami hol máshol lett volna, mint „Az Iskola uccában, hol máshol?” (valódi nevén Ady Endre utca, a szerk.), de sajnos az épület nem okozott olyan maradandó élményt, mint az útba igazító helyi lány sajátos tájékozódási dimenziója.
Viszont a következő faluban igazi gyöngyszemre bukkantunk. Mátraverebély, Nagyboldogasszony templom. Lenyűgöző tisztaságban és egységességben fennmaradt XII. századi templom, melyen nagyon jól megfigyelhető a Kárpát-medencére jellemző építészeti stíluskeveredés. A román alapokra épülő templomot a tatárjárás után a kor divatjának megfelelően gótikus stílusban építették át. Már amennyire lehetett persze, így senki se egy Kölni Dómot várjon. Szerencsére a barokk giccsparádéja javarészt elkerülte az épületet, és egyszerűségében és puritánságában maradhatott fent. Tipikus és szeretnivaló jele ennek, hogy a romanikára jellemző kis méretű, szűkös ablakok már gótikus, csúcsos záródással vannak megoldva. Több helyen is bélletes kapuk díszítik a bazilikát, a stabilitást sugárzó szárnyfalak határozottságáról és eleganciájáról már nem is beszélve.
Maconka következett, majd Bátonyterenye. Itt már azért kezdtem érezni, hogy valami komoly dolog vár ránk, és Hadbíró urunk nem véletlenül hozott minket csonka országunk ezen északi vidékére. Maconka kicsiny templomának kapuján egy kedves levélben kérték fel a helyi „Embertársakat”, hogy vigyázzanak a falu közös értékeire, mondjuk a kápolnára. Pontosabban: „Pénzt nem kérünk, csak hogy NE rongáljanak!”. Ezt sajnos a nagyvárosokba is ki kellene írni, és egyben eltörni a várost összefirkáló, identitás nélküli kamaszok kezét. A bátonyterenyei Gyürky-Solymossy kastély karbantartói szerencsére gondoskodtak hintáról a kertben, így a lányok sem maradtak felhőtlen mókázás nélkül.
Tarján, Tarján, Salgótarján. Sajnos Győzikével nem találkoztunk, de még nagyobb bánatunkra nyitott vendéglátó-ipari egységgel sem. Így kénytelenek voltunk földi szükségleteinket egy M betűs piros házikóban kielégíteni. Itt már javában fogyott a vártúrázáshoz elengedhetetlen vörösbor. Ezen a ponton jegyzem meg, hogy közfelkiáltásra a sorozatot némi borászati élvezetekkel is ki kívánjuk egészíteni, így a nógrádi régióhoz az Ikon borászat Kékfrankosát ajánlom, 2008-as évjárattal. Könnyed, jóliható, gyümölcsös, ahogy azt az Ikon boroktól megszokhattuk.
Gyors ebédünk után hamarosan már a Somoskői vár bazalt dombjára kapaszkodtunk fel, szakavatott és kiváló női sofőrünk irányításával (és ez nagy dicséret volt ám, Zsuzsi!). Akkor azt hittük, ez a végcél, így kénytelen voltunk gyorsan felbontani egy üveg Ikon Merlot-t is. Mit ne mondjak remek választás volt, eme különleges történelmű várhoz. A 2007-es évjárattal bemutatkozó dél-balatoni IKON Pince merlot-ja szép, bíbor színű bor, friss, fajtajelleges illatában sok szilva és egy csipetnyi édes fűszer. Üde, élénk savú, gyümölcsös merlot, behűtve nyári napokon is tökéletes, de kiválóan harmonizál Somoskő várának bazalt bástyáival is.
Szóval Somoskő, mint megtudtuk nevezetes a bazalt tornyairól és bazalt vízeséséről, bár ezt nem volt szerencsénk látni. Azonban menjetek fel a netre (úgyis ott lógsz most is!), és nézzétek meg. Érdemes! Azonban ez volt az egyetlen vár, amely kuruc kézre került (1703), és ott is maradt hét esztendőn keresztül. De ami a legérdekesebb, hogy itt szembesültünk vele, hogy nem Sopron az egyetlen „hűséges magyar város”. Somoskőt a trinanoni szerződés Csehszlovákiához csatolta, amit 3-4 év alatt a helyieknek sikerült módosítani, és visszaszerezni a települést. Így 1924 február 15-e óta minden évben a „Hazatérés napjaként” ünneplik a tényleges birtokbavétel évfordulóját. A GoogleEarth szerint a vár még most is szlovák oldalon van, és egy helyi tábla tanúsága szerint csak 2002 óta lehet a várat magyar oldalról is gyalogosan megközelíteni. Ami nekem furi, mert szinte bent van a faluban. Hatalmas élmény, gyönyörű kilátás, finom bor. Megéri!Ezek után majdnem hazafelé fordultunk, de Grófkisasszonyunknak újabb perverz gondoltat támadt: ha már Somoskő ilyen bátor kis falu, akkor mi is visszahódíthatnánk egy ideiglenesen határon túlra szakadt magyar várat Várurunk dicsőségére. Mondjuk Fülek várát.
És így is lett. Észrevétlenül átsuhantunk a tótokhoz, és mire felfigyeltek volna, mi már el is vegyültünk a város közepén összegyűlt magyarok csoportjában, akik hagyományaikat tisztelve ünnepelték március 15-ét. Mit ne mondjak, szlovák szót nem hallottunk a településen.
Hangtalanul jutottunk be a várba (amire szükség is volt, mivel nem volt nálunk Euro a belépőre..), majd szaporán fotózkodtunk a szlovák címernél (az „Idősebb vagyok, mint Szlovákia” póló tényleg véletlenül volt rajtam, hiszen én Dobogókőre indultam…). Fülek vára méreteivel és kidolgozottságával méltó büszkesége a magyar végváraknak. Története kalandos és szerteágazó, továbbá elolvasható a wikipédián. Ezek után már csak egy jó sörre vágytunk, amit meg is kaptunk a helyi magyar kocsmában (forintért!). Igaz, cseh sört ittunk, de nagyon kellett már. Ahogy Máté mondta: „Megtaláltuk a helyi Ibolyát.”
Dolgunk végeztével hazafelé vettük az irányt, és jócskán besötétedett, mire fővárosunkba értünk. A nap zenei szórakoztatásáról nagyrész Ágnes Vanilla és a Csík Zenekar gondoskodott. Hazafelé még meglátogattuk Nagy „Zászlóhordozó” Ákost, de éppen gyengélkedett az egészsége, így nem tudott maradéktalanul osztozni örömünkben.
Egyszóval Ákosnak jobbulást, Várurunknak dicsőséget, és megvan az első határon túli sikeres ostrom! Vivát, Vivát, Vivát!
Varga N. Dániel, Hadmérnök
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése