2010. november 4., csütörtök

Az templomdúlások első stációja

Hadaink vezérlő fejedelme, nemzetünk fényességes csillaga, földeink s határaink őre, Siposs Hadbíró Máté uram haragos kardja elől az hitvánnyá lett csuhás szolgák sem menekedhetnek. Kiváltképp ha rút bűnük az Király Urunknak tetszése ellen vagyon. Eképpen küldé hadba ismét vezérét az igazak parancsolója, mely dúlásokról a krónikáksok az alábbiak szerént emlékeznek.

Bokor nem borul virágba, gyermek nem tanul meg járni, s elesettek rokoni gyásza nem szűnik meg annyi idő alatt, amely rövid idő eltelt azóta, hogy Várurunk éktelen haragját elébb nemes borba, majd hadállásainkat szolgáló stratégiába nem ölte nagy bölcsen, hogy elejét vegye egyházi rendjeink szította Isten és várurunk ellen való, kapzsi villongásait.

Történt ugyanis, hogy egynémely, várurunk bőkezű adományaitól megrészegült csuhás - légyen az nunciusi barát, avagy méltóságát a magyar diplomáciának köszönhető presbiter - akként gondolta helyesen Istent szolgálni, hogy világi rendjeink nemzetes ünnepeit suttogva megkérdőjelezni, s ekként áldását nagy vagyonoktól függővé tenni kívánta. Nincs krónikás ki ne adta volna hírül, hogy az nemesi és királyi udvarokban ez év jelentette a legnagyobb ünnepet hisz asszonynéppel szent házasság szövetségére elébb Szent Iván havában Nagy Várvédő Zászlóvivő Ákos uram, majd Kisasszony havában dicső Kovács Várúr Gáborunk kívánt lépni és Isten szent akaratából e frigyeket ember azóta már el nem pusztíthatja, a lakodalmakat a hetedik országokban tán még azóta is ülik...

Egynémely egyházi rendek azonban a Dunától Nyugatra a Balaton tavának közelében nem átallottak jóváhagyásféle címen bizonyos jószágokért cserébe markukat és áldásukat felajánlani a nászok tekintetében, mely felettébb kényesen bántotta az váruram egyházakba vetett hitét és haragját gyújtotta tekintve, hogy félő volt Zászlós urunk minderről hírt kapván az ünnepi készülődésben zavartatni lesz kénytelen ,s bizonyos hadcselekmények miatt aráját egy időre hátra hagyni.

Így történt, hogy egyházak regulázása végett váruram fegyverben, tárgyalás, és bármely evilági egyezkedés nélkül küldött el a Levéltárnokkal nem titkolván, hogy sem egyháztól, sem ördögtől való átok nem lehet sánca példás büntetésének, melyben az ostor én magam lehettem. Elébb az egykori Szalók nemzetség uralta Öskü lakossága tette le az ösküt, hogy korábbi presbiterek nevét száján ki nem ejti, a felkoncolt csuhások által korábban megkereszteltek újra megkeresztelkednek, a lakodalmakat újra ülik, és a halottak sírját szentelt vízzel újra locsolja a várurunk kegyéből a rotunda fejévé megtett új csuhás.

Még Böjtmás havában értem el Berhida egyházát is, ám a Szt. László tiszteletére emelt templomból hírünkre elmenekült minden presbiter. Miként Isten előtt a Földön titkon nem marad semmi, akként a mi várurunk szeme előtt rejtve sem állhat senki ember fia sem, különösen ha a bosszúra éhes vadász éles szemével áldotta meg hű katonáit az magasságbeli. A berhidai tanyavilág kivetette magából az esküszegőket, így várurunk megváltó haragja a közeli erdőségben érte utol a papokat...

Hogy várurunk dicsősége, az nemes tettei, bátor hadviselése birodalmának minden szegletében megindítja a népeket bizony hiteles tanúsága, hogy mire Vilonyába értem az vilonyai népek kiirtották az templomlakókat, papostul, egyházfőnököstül, templomszolgástul és azok minden családtagjaival egyetemben, így haderőimet régóta tervezett zsákmányként a szabadbattyáni Kula-toronyra vezényelhettem, amely innentől királyi udvarunk vámját hivatott beszedni az szolgái által. Az dicső várurunk templomregulázása ez idáig némaság jótékonyságával szolgálta várurunk és vitéze nászát, amelyről akkor még nem tudtam, hogy első hadpróbálkozása egy jóval nagyobb, az egyházi rendek kérdését végelegesen rendezendő hadindulásnak, a birodalom jelenlegi határain túl...



Nincsenek megjegyzések: